Dunajcsik Mátyás – Ég

Ebben a könyvben benne van a kedvenc versem. Az egyik kedvenc versem. Nem mondom meg, melyik az – azzal a kimondott szándékkal nem, hogy mindenki kereshessen benne egy saját kedvencet. Ez a könyv egy kisebb országra elegendő kedvenc vers lehetőségét tartalmazza.

De nem ezt akartam mondani.

Dunajcsik Mátyást egy konyhában ismertem meg, nagyságrendileg húsz évvel ezelőtt, és a legelső perctől azzal az irigységgel futtatott, szerelemmel teljes gyűlölettel néztem rá, hogy na tessék, még valaki a generációmban, akihez fel kell nőni, mert olyat tud, amit egyszerűen rajta kívül senki. Később közelről láthattam, ahogy nullásgéppel letolják a haját és kettéfűrészelik a BMX-ét, szóval, hogy felnő. Ő is. Fel a saját tehetségéhez, a közös lehetőségeinkhez és lehetetlenségeinkhez, ehhez az egészhez. Azt is közelről néztem, ahogy tizenéve kilépett innen, távozott, lelécelt. És milyen jól tette.

De nem is ezt akartam mondani.

Egyszerűen nem tudom, a formaérzéket méltassam ebben a könyvben vagy a nyelvérzéket, az esszéverseket vagy a rekedtes bel cantót? Az ördögöt vagy a dizőzt, az hommage-okat vagy a korai szerelmes szövegek szemérmetlen rokokóját? Ez a kötet, bárhol olvasok bele, egy fontos és párját ritkítóan gazdag költői életmű felütése, első nagy fejezete.

És egyben ennek a fejezetnek a vége is. (Szíven üt, ahogy ezt leírom, pedig mióta tudom.) Annak összefoglalása és lezárása. Lévén – és mondjuk ki így egyben, hogy ne legyen félreértés – ez a könyv az ezredfordulón induló költőgeneráció egyik meghatározó figurájának teljes magyar nyelvű költői életműve, ami ezen a ponton a végéhez ér. Ritka pillanat, hogy valami ekkora öröm és szomorúság legyen egyszerre. De akárhogy is, itt van. Tessenek szépen felnőni hozzá, mást nem lehet.

De már nem is emlékszem, mit akartam mondani.

SIMON MÁRTON